36.fejezet: Nem vagyok normális

Sziasztok! Ez az utolsó szomorú, Chrises rész, a következő részben már visszatér a móka és kacagás, legalábbis egy kis időre. Nézzetek be a You Only Live Once blogunkba is. 

Nemrég új blogot is nyitottunk, oda is lessetek be.

Puszi: Amy és Liza♥

Chris szemszöge:
Nem tudom mi tévő legyek, olyan szinten mardos a bűntudat, hogy az elmondhatatlan.Miután hazaértünk próbáltam kikerülni, hogy beszéljek Lexivel, azzal a magyarázattal, hogy pihenek, de ma már elkerülhetetlen lesz, mert dolgoznom kell. Nem fogok tudni anélkül a közelébe lenni, hogy ne mondjam el, egyszerűen lehetetlen.Reggeli közben mindenki ott ült az asztalnál csak anya nem, a lányok elszállingóztak iskolába, Richék már rég elmentek, végül csak én és David maradtunk.
-Na mi a helyzet?- kérdezte két harapás között.
-Bűntudatom van- válaszoltam és kortyoltam a kávéból.
-Lexi?- kérdezte, miközben visszahelyezte a pirítóst a tányérra.
Bólintottam egy rövidet.
-Elfogod neki mondani?- kérdezte, miközben feltöltötte a poharát teával.
-Muszáj- válaszoltam, közben elpusztítottam az utolsó pirítósomat is.
-De, ha nem akarod, titkolhatod-vont vállat.
-Nem az én stílusom- megráztam a fejem, és felálltam az asztaltól. - Elmosogatsz? Egész napos vagyok az étteremben és már is késésben vagyok.
-Hogy hogy egész napos?- kérdezte miközben kortyolt a teájából.
-Helyettesítek valakit- válaszoltam.
-Elmosogatok- válaszolta, közben felállt és a tányérokat bepakolta a mosogatóba.
-Délután gyere be az étterembe- még odaszóltam neki, mielőtt kiléptem a konyhából.
-Elmegyek Katiért próbára és megyünk- kiabálta utánam.
Katievel együtt jön, imádom. Lassú léptekkel a szobám felé vettem az irányt. Kiemeltem a szekrényből a frissen mosott egyenruhámat.
Mi lenne ha beteget jelentenék?Inkább nem, kell a pénz.Majd valahogy álcázom magam, lehetnék Batman. Elkérem Nate jelmezét. Ideje befejezni a találgatást, arról hogy hogyan bújjak ki alóla, ezért felvettem az egyenruhát.Megigazítottam magamon a pingvin jelmezt és beültem az autóba.Mikor beértem a munkahelyemre láttam, hogy a főnök hevesen magyaráz az egyik kollégámnak, Ednek.Nem tűnt nagyon boldognak.Miután a főnök dühösen elrohant az irodája felé megkérdeztem munkatársamat, hogy mit csinált már megint.
-Ed, ez mi volt?
-Nem tudom, csak úgy letámadott-magyarázta.
-Aha, te soha semmit nem csinálsz-nevettem egyet és elkezdtem dolgozni.
A délelőtt szokás szerint unalmasan telt, néhány üzletember itt folytatott tárgyalást, volt itt néhány fiatal szerelmes pár, volt néhány elvitel, Ed folyton leejtett vagy eltört valamit, később kiderült, hogy összeveszett a barátnőjével és ettől van így ki, ez volt a reggeli veszekedés oka is a főnökkel.Hát legalább nemcsak én fogok veszekedni ma egy lánnyal.Rá néztem az órámra, fél három, hamarosan megérkezik Lexi.Kezdek egyre jobban félni.
-Chris- hallottam meg csilingelő hangját, miközben lepakoltam egy asztalt, szívem gyorsabban kezdett verni.
-Lexi- fordultam felé mosolyogva.
Azonnal átölelt, majd leült egy pulthoz közeli asztalhoz, én pedig bevittem a tányérokat a konyhára. Utána odamentem Lexihez, kevés ember volt, ezért megengedhettem magamnak néhány percet. Mire odaértem, már felállt és épp indulni készült.
-Bocsi, egy óra múlva visszajövök- ezzel ki is viharzott.
-Hé!- kiáltottam utána.
-Van egy kis dolgom- kiabálta.
-De-próbáltam visszatartani.
Figyeltem, ahogy eltűnik. Fél öt volt mire újra láttam őt betérni az étterembe.
-Sokáig tartott-mosolyogtam.
Épp most volt annyi ember, hogy nem tudtam vele beszélni, meg kellett várnom, hogy kicsit kevesebben legyenek, utána leültem vele szembe.
-El kell valamit mondanom- kezdtem bele.
-Hát hallgatlak-mosolygott.
-A kirándulás alatt, én- nem tudtam tovább mondani, megakadtam.
-Te mi?
-Semmi-hajtottam le a fejem.
-Mond- mosolygott és megszorította a kezem.
-Összejöttem valakivel- bejelentettem, Lexi szemei könnyesek lettek, felállt és elkezdte magára rángatni a kabátját, felálltam, próbáltam visszatartani, de rohant az ajtó felé, futottam utána, de már ki is rohant Katie és David ekkor léptek be az étterembe.
-Katie, elmondtam, menj utána- súgtam Katienek, azonnal rohanni kezdett.
-Állj meg!-kiabálta.
De hiába Lexi nem állt meg, csak rohant tovább, míg végül teljesen eltűnt a szemem elől, visszamentem az étterembe Daviddel.
-A francba- csaptam a pultra.
-Nyugodj meg- szólt rám David.
-Elvesztettem- éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemebe, de nem akartam sírni, átöleltem Davidet.
-Beszéljétek meg-veregetett hátba.
Mintha olyan egyszerű lenne, ha egyáltalán ezek után még meghallgat engem,egyszerűen lehetetlen.
Katie még egy óra múlva sem jött vissza, de Lexi sem, egyre jobban fájt, hogy így láttam őt, és miattam. Az ajtó felé néztem, amin két mosolygós lány sétált be.
-Szeretném, ha megmagyaráznád-állt velem szembe Lexi.- Majd munka után gyere át hozzánk!- mondta.
-Hazavigyelek téged is?- kérdezte David.
-Nem kell,-rázta a fejét- sétálok.
-Lexi, ne már- nyavalygott Katie.
-Kell egy kis levegő-bizonygatta.
Előkerültek a kiskutyaszemek és végül belegyezett.Elmentek én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal.Rádöbbenten, hogy nekem kell ez a lány.Mindennél jobban mint eddig bárki más.Alig vártam, hogy véget érjen a műszakom és mehessek Parkerékhez.Nos mire ez a pillanat eljött, addigra alábbhagyott a jókedvem.Félve kopogtattam be az ajtón.Eric nyitotta ki.
-Szia haver- köszönt, annyira vidám volt. Talán nem tudja?- Lexi vár.
De, de tudja. Beengedett majd megvárta, amíg leveszem a cipőm és Lexi szobájáig kísért.
-Ajánlom, hogy ne sírjon többet- súgta oda nekem, majd ott hagyott.
Lehajtottam a fejem és benyitottam hozzá.
-Miért?- felpattant az ágyról, elindult felém, miközben feltette kérdését.
-Nem tudom- suttogtam.
-Őszintén- kicsit hangosabban beszélt. - Nem érdekelnek a meséid.
-Ha ezt szeretnéd- köszörültem meg a torkom. -Én miattad tettem, mert folyton rád gondoltam és eldöntöttem, hogy soha nem lehetünk együtt mert megbántanálak, és látod, már meg is tettem. De az egész kirándulás ideje alatt mardosott a bűntudat és hiányoztál.
-Igen?- vonta fel a szemöldökét- akkor sem kellett volna- hangja elcsuklott, majd teljes erőből nekem vágta a plüssmaciját.
-Ez jogos volt. Tudod miért bántam meg?- megrázta a fejét.- Mert egyre többet kezdek irántad érezni. És Lexi ne haragudj rám.
-Tessék?- a meglepettségtől le kellett ülnie, követtem őt és megszorítottam a kezét.
-Én is meglepődtem- nevettem.
-De hogyan? Miért?- beszélt maga elé.
-Fogalmam sincs, de hülyeség- felálltam és hátra se nézve az ajtó felé indultam.
-El ne menj- szólt utánam.
-Tessék?- fordultam vissza.
-Meglepett- felállt és felém sétált.
-Értem, de én csak ennyire jöttem- mondtam.
-Igen?- nézett a szemembe.
-Füllentettem- válaszoltam.
-Nem vagy vicces- bökött oldalba.
-Nem?- léptem hozzá közelebb.
-Amúgy én szeretném veled megbeszélni- mondta és két lépést ellépett, ezzel nőtt a távolság köztünk.
Ezek szerint nem akar közel lenni hozzám.
-Nem haragszom rád- mondta, és egy kő esett le a szívemről.
-Köszönöm- sóhajtottam.
-Én is többet érzek irántad puszta barátságnál- sóhajtott.
-Valóban?
-Igen- nyelt egyet.
-Igaz, hogy én is, de mi nem lehetünk együtt- kezdtem bele, tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, de nekem is fáj. Én belül teljesen mást akartam, de az eszem azt súgta, hogy ezt kell tennem.
-Miért csinálod ezt? Te is lehetsz boldog- láttam, hogy rosszul esik neki.
-Mert nem érdemellek meg, te olyan kedves vagy, aranyos meg minden, de nézz rám- magyaráztam.
-De engem nem érdekel- mondta, most kellett erősnek lennem.
-Sajnálom, mi nem lehetünk együtt-ezzel hátat fordítottam és kisétáltam a szobából, a lakásból.
A könnyek utat akartak maguknak törni.Én azonban nem sírhatok. Nem, mert a fiú vagyok és mi fiúk nem sírunk. Ezt még apu mondta nekem kiskoromban, amikor elestem és azóta ez a mottóm. Pedig annyira fáj, legszívesebben pofon verném magam azért, amit mondtam.Otthon viszont muszáj erősnek mutatnom magam, mert Sophiék nem láthatnak így.